Julien Florkin

Emberi teljesítmény

Szélhámos érzések: Hogyan reagáljunk diagnózis vagy bizalomígéret nélkül

Befejezel egy munkát, kapsz egy dicséretet, és azonnal keresni kezded a félreértést.

Megpróbálja leküzdeni az imposztor szindrómát.

Befejezel egy munkát, kapsz egy dicséretet, és azonnal keresni kezded a félreértést. Talán az emberek csak a kidolgozott részt látták. Talán a következő kérdés felfedi azt, amit nem tudsz. Talán a helyed a szobában csak átmeneti.

Ezeket a tapasztalatokat általában szélhámos szindrómának nevezik. A kifejezés hasznos lehet, mert nevet ad az embereknek az önbizalomhiány felismerhető mintázatának. Túl nehézzé is válhat: egy fix címke, egy távoli diagnózis, vagy egy ígéret, hogy a megfelelő gyakorlat tartós önbizalmat eredményez. Hasznosabb megközelítés, ha a szélhámos érzéseket rendezendő információként kezeljük. Az érzések egy része valódi készséghiányra utalhat. Mások származhatnak egy kétértelmű szerepből, egy új környezetből, összehasonlításból, elfogultságból vagy egy olyan szabványból, amelynek senki sem tud megfelelni. A feladat az, hogy ezeket a lehetőségeket szétválasszuk.

Ebben a cikkben

Gondolj arra a pillanatra, mielőtt megszólalsz egy olyan megbeszélésen, ahol mások folyékonyan és magabiztosan beszélnek. Van egy ötleted, de tudatában vagy annak is, hogy mit nem tudsz. A döntés nem az, hogy ki tudod-e küszöbölni a bizonytalanságot, mielőtt hozzászólnál. Az a kérdés, hogy képes vagy-e a bizonytalanságot bizonyítékká alakítani arra, hogy nem tartozol oda.

Ez az átalakulás gyorsan megtörténik. Egy átlagos kezdő kérdése ilyenné válik: „Le vagyok maradva.” Egy helyesbítésből: „Mindenkit átvertem.” Egy másik személy könnyedsége ilyenné válik: „Ők igaziak; én csak színlelem.” Ezeknek a gondolatoknak az érzelmi ereje miatt diagnózisnak tűnhetnek. Nem feltétlenül megbízható leírásai a képességeknek, a jellemnek vagy a jövőbeli lehetőségeknek.

A másik lehetőség nem a kikényszerített magabiztosság. Jobb kalibráció. Mondhatod: „Elég információval rendelkezem ahhoz, hogy ezt a részt felmutassam, és többet kell megtudnom erről a részről.” Feltehetsz egy kérdést, hozzászólhatsz egy hozzáértő módon, vagy alaposabban felkészülhetsz anélkül, hogy globális ítéletet hoznál magadra.

A valós világ vezérfonala a bizonytalanság közepette hozott döntés a hozzájárulásról. Ez továbbra is releváns marad, legyen szó akár egy megbeszélésről, egy osztályteremről, egy kreatív projektről, egy előléptetésről vagy egy új felelősségről. A cél nem az, hogy állandóan biztosnak érezzük magunkat; a cél az, hogy a következő lépést a tényleges igények alapján tegyük meg, ne pedig egy rejtett identitáspróbatétel alapján.

Amit a bizonyítékok elárulhatnak és nem

Az „imposter szindróma” kifejezést széles körben használják, de óvatosan kell kezelni. Leírhatja az önbizalomhiányt, a leleplezéstől való félelmet, a pozitív visszajelzések elfogadásának nehézségét vagy a valahová nem tartozás érzését. Önmagában nem diagnosztizál mentális egészségügyi állapotot, és nem magyarázza meg egy személy szorongásának okát.

A kontextus számít. Valaki csalónak érezheti magát egy olyan környezetben, amely kevés visszajelzést ad, nem egyértelmű elvárásokat támaszt, kizárja, vagy megköveteli, hogy egy egész csoportot képviseljen. Ugyanezt érezheti akkor is, amikor valami valóban újat tanul. Ezek a helyzetek különböző válaszokat igényelnek. Az első strukturális változást, támogatást, érdekképviseletet vagy világosabb szerepet igényelhet. A második gyakorlást, mentorálást és pontosabb szabványokat igényelhet.

A bizonyítékok segíthetnek ellenállni az egyszerűsített történeteknek. Nem támasztják alá azt az állítást, hogy aki kételkedik önmagában, az titokban képes rá, és azt az ellenkezőjét sem, hogy az önbizalomhiány az alkalmatlanságot bizonyítja. A csalás érzése együtt létezhet a valódi erősségekkel, a valódi hiányosságokkal, a tisztességtelen feltételekkel és a hétköznapi bizonytalansággal. A hasznos feladat nem az, hogy eldöntsük, melyik címke illik örökre, hanem az, hogy összegyűjtsük a következő döntéshez szükséges információkat.

Szorongás, rossz hangulat, pánik, alvászavarok, funkcionális képtelenség, önkárosító gondolatok, illetve zaklatás vagy bántalmazás élménye esetén az általános cikkek nem feltétlenül elegendőek. A sürgősségtől és a helyi körülményektől függően megfelelő lehet egy képzett szakember, megbízható támogató személy, munkahelyi erőforrás vagy sürgősségi szolgálat segítsége. A minta megnevezése soha nem késleltetheti a szükséges ellátást vagy védelmet.

A különbség, ami megváltoztatja a következő lépést

Jelentős különbség van a bizonytalanság , az inkompetencia , a megtévesztés és a valahová tartozás között.

A bizonytalanság az őszinte felismerés, hogy nem tudsz mindent. Ez normális minden olyan szerepkörben, ahol változóak az igények. Jó kérdésekhez vezethet.

Az alkalmatlanság egy adott szakadékot jelent a feladat követelményei és a jelenlegi képességeid között. Ez nem erkölcsi kudarc, és gyakran átmeneti. Hasznos válasz lehet a szakadék meghatározása, visszajelzés kérése és a tanulást lehetővé tevő körülmények között gyakorlás.

A megtévesztés szándékosan keltett hamis benyomást személyes előnyszerzés céljából. A legtöbb ember, aki fél attól, hogy szélhámos, nem megtévesztésről beszél, hanem attól való félelemről, hogy mások felfedezik a korlátaikat. A kettő összekeverése a hétköznapi bizonytalanságot váddá változtatja.

A hovatartozás részben kapcsolati jellegű. Arról szól, hogy a környezet teret biztosít-e a jogos részvételednek, és hogy hozzáférsz-e a hozzájáruláshoz szükséges információkhoz, támogatáshoz, visszajelzéshez és normákhoz. A hovatartozással kapcsolatos problémát nem mindig lehet pozitívabb gondolkodással megoldani.

Ez a megkülönböztetés megváltoztatja a megbeszélés következő lépését. Ha bizonytalan vagy, tedd fel a tisztázó kérdést. Ha készségbeli hiányosságot azonosítasz, készíts egy tanulási tervet konkrét céllal. Ha az elvárások nem egyértelműek, kérdezd meg, hogy néz ki a jó munka. Ha kizárnak, vagy más mércét állítanak fel, dokumentáld a történteket, és kérj megfelelő támogatást. Ezek a lépések egyike sem követeli meg, hogy minden egyes önbizalomhiányos gondolattal vitát nyerj.

Gyakorlati módszer az értelmezés tesztelésére

Amikor felmerül benned az „Én egy csaló vagyok” gondolat, tekintsd úgy, mint egy olyan állításra, amit ki kell fejteni.

Írd le a közvetlen kiváltó okot. Egy olyan kérés volt, amire nem tudtál válaszolni, egy összehasonlítás, egy bók, egy új felelősség, egy hiba, vagy csend a beszéd után? A konkrét kiváltó okok gyakran egy konkrétabb válaszra utalnak.

Ezután írd le, hogy szerinted mit állítasz félre. Légy pontos. A „Nem vagyok szakértő a terület minden területén” nagyon különbözik attól, hogy „Olyan képesítést állítok, amivel nem rendelkezem”. Ha valódi ábrázolási probléma van, őszintén javítsd ki. Ha nem, ne hagyd, hogy egy homályos félelem meggyőzzön a megtévesztésről.

Ezután gyűjtsön releváns külső információkat. Mik a tényleges elvárások ezzel a szerepkörrel kapcsolatban? Milyen munkát végzett el? Milyen visszajelzéseket kapott, beleértve az építő jellegű visszajelzéseket is? Mely készségek fejlesztés alatt állnak még? Ne használja a dicséretet nyugtatóként, a kritikát pedig mondatként. Mindkettőt használja bizonyítékként, bizonyos korlátokkal.

Válaszd el a szakadékot a globális történettől. A szakadék lehet például: „Meg kell ismernem a javaslat mögött álló pénzügyi feltételezéseket.” A globális történet így hangzik: „Nem szabadna itt lennem.” Az első alapján lehet cselekedni. A második általában a lehetetlen bizonyosság iránti igényt rejti.

Válasszon egy látható, arányos intézkedést. Megkérheti egy kollégáját, hogy mutasson be egy ismeretlen folyamatot, készítsen fel egy kérdést a következő megbeszélésre, kérhet egyértelmű sikerkritériumot, tényszerű nyilvántartást vezessen az elvégzett munkáról, vagy önként jelentkezhet a feladat egy kisebb változatára. A lényeg a jobb bizonyítékok létrehozása, nem a magabiztosság demonstrálása.

Végül figyelj a környezet állapotára. Ha a kétséget ismételten homályos elvárások, gúnyolódás, kirekesztés vagy az információhoz való hozzáférés hiánya aktiválja, ne hárítsd a felelősséget minden esetben magadra. Egy támogató vezető, mentor, alkalmazotti erőforrás, szakszervezeti képviselő vagy más megfelelő csatorna segíthet tisztázni, hogy a probléma strukturális-e.

Gyakori hibák, amelyek hamis bizonyosságot keltenek

Az egyik hiba az, ha megpróbálunk minden önbizalomhiányt kiküszöbölni. Némi kétség hasznos. Arra késztethet, hogy ellenőrizzük a feltételezéseinket, gondosan felkészüljünk és figyeljünk. A cél nem a kétség teljes megszüntetése, hanem egy olyan kapcsolat a kétséggel, amelyben a kétség minden lépést inkább befolyásol, mint irányít.

Egy másik az üres megnyugtatás. A „zseniális vagy” kedvesnek tűnhet, de magára hagyhatja az embert a gyakorlati kérdésével. A hasznosabb támogatás megnevezi a megfigyelteket, megkülönbözteti a tanulható hiányosságokat a globális ítélettől, és egy következő információforrást kínál.

Az emberek a láthatóságot a kompetenciával is összetévesztik. Az a kolléga, aki először vagy a legmagabiztosabban szólal meg, több információval, eltérő kommunikációs stílussal vagy egyszerűen kevesebb habozással rendelkezhet. Az ő könnyedségük nem méri teljes mértékben a képességeidet.

A negyedik hiba az, hogy minden oklevelet vagy eredményt úgy kezelünk, mint bizonyítékot arra, hogy az érzésnek el kellene tűnnie. Az eredmény releváns bizonyítékot szolgáltathat, de nem oldhatja meg a hovatartozás, az identitás vagy a biztonság minden kérdését. Ha a magabiztosság a cselekvés előfeltételévé vált, akkor egyetlen eredmény sem tűnhet elegendőnek.

Végül kerüljük az egyénre szabott, igazságtalan feltételeket. Amikor egy rendszer homályosan határozza meg az elvárásokat, egyeseket könnyebben elismer, mint másokat, vagy bünteti a kérdéseket, az önbizalomhiányt kelthet, amelyet a személyes gondolkodásmód fejlesztése nem a legjobb megoldás. A történések világos leírása hasznosabb lehet, mint egy motivációs szlogen.

Az érzés azért maradhat fenn, mert az elme hajlamos aszimmetrikusan kezelni a bizonytalanságot. A sikert szerencsének, időzítésnek, nagylelkűségnek vagy alacsony mércének tekinti. A hibát kinyilatkoztatásnak tekinti. Ez nem megbízható bizonyítási szabály. A negatív eseményeknek nagyobb tekintélyt ad, mint a pozitívaknak, mielőtt bármelyiket is megvizsgálták volna. A korrekció nem az, hogy minden dicséretet a kiválóság bizonyítékává tegyen, hanem az, hogy minden bizonyítéknak arányos súlyt adjon.

Próbálj meg tényszerű feljegyzést készíteni, amikor a minta visszatérő. Vezess rövid feljegyzést az elvégzett munkáról, a meghozott döntésekről, a kapott visszajelzésekről, a felmerült nehézségekről és a tanulságokról. A feljegyzés nem egy privát trófeaszekrény. Ez egy módja annak, hogy az emlékezet kevésbé szelektív legyen, amikor a szorongás miatt minden kihagyás kudarcnak tűnik. Segíthet abban is, hogy jobban felkészülj egy jobb beszélgetésre az elvárásokról egy vezetővel, mentorral vagy kollégával.

Légy óvatos a „színlelj, amíg sikerül” kifejezéssel. Néha az emberek azt értik alatta, hogy addig is profin viselkedhetsz, amíg az önbizalmad felzárkózik. Ez ártalmatlan is lehet. De ha ez azt jelenti, hogy elrejted az anyagi korlátaidat, olyan állításokat teszel, amelyeket nem tudsz alátámasztani, vagy felelősséget vállalsz anélkül, hogy hozzáférnél a szükséges eszközökhöz, akkor pontosan azokat a kockázatokat teremted, amelyektől félsz. Egy jobb mércét lehetne tenni: őszintén képviseld a tudásodat, járulj hozzá azzal, amennyit tudsz, és tedd láthatóvá a tanulási igényt, amikor az számít.

Van különbség az alázat és az önmagunktól való eltitkolás között. Az alázat lehetővé teszi, hogy tanuljunk, másoknak elismerjük és felülvizsgáljuk a saját nézőpontunkat. Az önmagunktól való eltitkolás egyáltalán nem engedi, hogy a munkánk számítson. Egy együttműködésen alapuló környezetben az önmagunktól való eltitkolás megfoszthatja a csoportot a hasznos információktól, és megnehezítheti mások számára annak felmérését, hogy milyen támogatás segíthetne. Nem kell mesterré válnod ahhoz, hogy azt mondd: „Ez az én nézőpontom”, vagy „Ez az a rész, amit magáénak mondhatok”.

A társas dimenzió azért fontos, mert a hovatartozás részben hétköznapi jeleken keresztül közvetítődik: kérdések feltevésére való felkérés, világos visszajelzés, a kontextushoz való hozzáférés, a hozzájárulások elismerése és a helyrehozható hibák elkövetésének lehetősége. Amikor ezek a jelek hiányoznak, egy személy hatalmas erőfeszítéseket tehet annak megállapítására, hogy elfogadják-e őket. Ha befolyással bírsz egy csapat felett, csökkentheted a felesleges szélhámos érzéseit azzal, hogy explicitté teszed a normákat és a döntési jogokat – nem pedig azzal, hogy általános megnyugtatást kínálsz.

Aki nem tudja kontrollálni a környezetét, annak a gyakorlatias lépés az lehet, hogy egy kisebb, valóságalapú visszajelzési kört épít ki. Olyan embereket válasszon, akik meg tudják mondani, mi működik jól, és min kell javítani. Kerülje el, hogy csak azokra támaszkodjon, akik hízelegnek Önnek, vagy akik minden bizonytalanságot végzetes hibának állítanak be. A pontos visszajelzés stabilizálóbb, mint bármelyik szélsőség.

A cél nem az, hogy egy kemény történetet egy hízelgő történettel helyettesítsünk. Arról van szó, hogy annyi kapcsolatot állítsunk helyre a valósággal, amennyiből dönteni tudunk. A megbeszélésen ez jelentheti egyetlen kérdés feltevését. Egy új szerepkörben egy tanulási cél megnevezését. Egy igazságtalan környezetben egy minta dokumentálását és támogatás keresését jelentheti. Minden cselekedet a bizonytalanságot valamiként kezeli, amivel lehet dolgozni, nem pedig bizonyítékként arra, hogy csaló vagy.

Válaszd a legkisebb felelősségteljes következő lépést

Legközelebb, amikor habozol megszólalni, döntsd el, hogy a feladat bizonyosságot vagy hozzájárulást igényel. A legtöbb megbeszélés, vázlat és tanulási pillanat az utóbbit igényli. Tárd fel a megalapozott pontot, tedd fel a pontos kérdést, vagy fogalmazd meg a tudásod határait. Ez nem leleplezés, hanem szakmai őszinteség.

Ha valódi hiányosságot találsz, akkor azt kicsinyítsd annyira, hogy kezelni tudd: tanulj meg egy szakkifejezést, gyakorolj a feladat egy részét, kérj egy jó munkát, vagy kérj visszajelzést egy konkrét eredményről. Ha a probléma nem világos vagy igazságtalan elvárásokról szól, nevezd meg azt, és kérj megfelelő támogatást, ahelyett, hogy megpróbálnál elszigetelten magabiztosságot teremteni.

A szélhámos érzéseinek nem kell állandó identitássá válniuk. Jelzést adhatnak a bizonyítékok ellenőrzésére, a bizonytalanság és a megtévesztés megkülönböztetésére, és a tényleges helyzet figyelembevételével a következő lépés megtételére. Az eredmény nem biztos, hogy állandó magabiztosság lesz. Lehet valami megbízhatóbb is: a részvétel képessége, miközben továbbra is tanulunk.

Ezt konkréttá teheted a következő nagy bizonytalanság pillanata előtt. Készíts egy rövid összefoglalót arról, hogy mit tudsz, mit ellenőrizsz még, és milyen kérdésre van szükséged választ. Ez lehetőséget ad arra, hogy őszintén hozzájárulj anélkül, hogy a teljesség színlelését tennéd. Megkönnyíti mások számára is, hogy a tényleges munkára reagáljanak, ahelyett, hogy találgatnának, milyen támogatásra van szükséged.

Amikor visszajelzés érkezik, kérj elég részletet ahhoz, hogy felhasználhasd. A „Hogyan nézne ki egy erősebb verzió?” vagy a „Melyik részhez kell több bizonyíték?” kérdések a szélesebb körű értékelést tanulási céllá alakítják. Ha a visszajelzés homályos marad, vagy magyarázat nélkül eltér a standardoktól, ezt is vedd figyelembe. Jogosult vagy arra, hogy méltányos alapot keress az értékeléshez.

Előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor az érzés egy nagyobb kirekesztési vagy szorongási mintázathoz kapcsolódik, amelyet semmilyen jobb felkészülés sem old meg. Ebben az esetben ne használd ezt a keretrendszert arra, hogy folyamatosan keresztülerőltesd magad. Gondold át, milyen biztonságot, támogatást, hivatalos folyamatot vagy szakmai útmutatást igényel a helyzet. A helyes következő lépés nem mindig a nagyobb láthatóság.

A szerény ígéret tehát a következő: nem kell eldöntened, hogy „valóban” szélhámos vagy-e, mielőtt cselekszel. Elég világosnak kell lenned ahhoz, hogy őszintén képviseld magad, megtudd, mit igényel a feladat, és felhagyj azzal a szokással, hogy minden ismeretlenből ítéletet csinálj a részvételi jogodról.

Segíthet, ha elgyakoroljuk a különbséget egy minősített kijelentés és egy létezésünk miatti bocsánatkérés között. Az „A rendelkezésemre álló adatok alapján úgy gondolom, hogy itt van a kockázat; szeretnék ellenőrizni egy feltételezést” egy minősített hozzászólás. Az „Ez lehet, hogy ostobaság, de…” gyakran egy előzetes kísérlet arra, hogy megvédjük magunkat a kritikától. Az első hasznos vitát indít el. A második megkönnyítheti a saját nézőpontunk elutasítását, mielőtt bárki is átgondolta volna.

Figyeld meg azt is, hogy mikor helyezted át a célokat. Eldöntheted, hogy egy sikeres projekt után érzed majd magad legitimnek, majd egy előléptetés után, és aztán, hogy minden kérdésre azonnal tudsz majd válaszolni. Ez a mérce nem teljesíthető, mert a legitimitást a tanulás hiányaként definiálja. Írd le, mit jelent az „elég jó a részvételhez” az adott szerepkörben: a releváns alapok ismerete, őszinte felkészülés, szükség esetén kérdezés és a kötelezettségek betartása. A mérce legyen igényes, de véges.

Van itt egy kapcsolati készség is: a pontos elismerés elfogadása. Amikor valaki megköszöni a munkádat, nem kell felnagyítanod, egyszerűen csak megköszönheted. Az elismerés elfogadása nem azt jelenti, hogy egyedül cselekedtél, vagy mindent tökéletesen csináltál. Ez egy tény elismerése. Ennek gyakorlása gyengítheti a reflexet, hogy minden hozzájárulást eltöröljünk, mielőtt az számítana.

Ha másokat irányítasz vagy mentorod, tedd kevésbé titokzatossá a visszajelzést. Fogalmazd meg, mit igényel a feladat, különböztesd meg a jelenlegi készségbeli hiányosságokat a potenciál megítélésétől, és magyarázd el, hogyan juthat hozzá a személy további információkhoz. Az emberek továbbra is bizonytalanok lehetnek; egyetlen vezető sem tud minden kétséget eloszlatni. De a világos normák csökkentik a szükségtelen kétértelműséget, amelyben az önbizalomhiány virágzik.

Ugyanez a körültekintés vonatkozik a saját tanulási utadra is. A visszajelzés forrásait ne pusztán a státuszuk, hanem pontosságuk alapján válaszd ki. Egyetlen személy, aki pontosan meg tudja mutatni a felülvizsgálatra szoruló döntést, hasznosabb lehet, mint egy tekintélyes megfigyelő, aki csak általános véleményt fogalmaz meg. A jó visszajelzés nem mindig kellemes érzés, de cselekvésre ösztönző utat mutat.

Idővel keresd a mintázatot a válaszodban, ahelyett, hogy minden egyes kétséget megpróbálnál cáfolni. Elhalasztod a lehetőségeket, amíg biztos nem vagy benne? Minimalizálod a munkát, miután elkészült? Kerülöd a kontextus megkérdezését, mert úgy gondolod, hogy egy rátermett ember már tudná? Ezek a minták jobban alkalmazhatók, mint egy globális címke. Mindegyik tesztelhető egy-egy különböző viselkedéssel.

Például felállíthatsz egy szabályt, hogy egy előre elkészített kérdést teszel fel egy új helyzetben, elfogadsz egy bókot anélkül, hogy vitatkoznál vele, vagy elkéred a kritériumokat, mielőtt elkezdenél egy nagy téttel bíró feladatot. A cél nem önmagáért való leleplezés. Az, hogy jobb bizonyítékokat gyűjts arról, hogy mi történik, ha őszintén részt veszel, ahelyett, hogy egy érzés engedélyére várnál.

Ha a kísérlet valódi eltérést mutat a szerep és a készségek között, az akkor is hasznos információ. Eldöntheted, hogy tanulsz-e belőle, újratárgyalod a hatókört, másik szerepet keresel, vagy támogatást kérsz. Az eltérés egy gyakorlati probléma. Nem igényel plusz drámát, mint egy ítélet a teljes identitásodról.

Kapcsolódó olvasmány